Ünnepre készülődve…

Ünnepre készülődve…

feltámadás3A húsvétra való készülésemben bevillant előttem egy gondolat, mely aztán nem hagyott nyugodni. Nagypéntek és a feltámadás napja között volt egy nap a tanítványok életében, mely a lehető legkülönösebb nap volt. Ezt a napot nagyon szívesen kihagyták volna az életükből, és talán ha később visszaemlékeztek rá, akkor azt mondták, hogy ez volt életük legkegyetlenebb napja. Bizonyára minden kedves olvasónak jutnak eszébe olyan emlékek, melyek számára borzalmasak voltak. Régi emlékfoszlányok szenvedésekről, bizonytalanságról, egyedül maradásról, halálról. Micsoda érzések vegyülnek ilyenkor az emberben. Pál apostol gondolatával tudtam ezt azonosítani, aki azt írja az Efézusi levélben, hogy „ti valamikor Krisztus nélkül éltetek.” Az olvasók nyílván arra az állapotra gondoltak, melyet megtérésük előtt éltek át, de a tanítványok mindezt élőben élhették át.

Mi is történt tulajdonkép-pen? Nagycsütörtök napjáig ez a kis csapat, telve volt reménységgel, hogy itt a Messiás. Majd csak egyszer végre beteljesül az ő elképzelésük a Messiás személyéről. Ez az érzés a bevonulás pillanatá-ban különösen felerősödött-talán most, talán most! De aztán minden véget ér. Azon az éjszakán minden álom, minden elképzelés szertefoszlik. Hogy is van ez? A Mester engedi, hogy elfogják, hogy megkorbácsolják, hogy mint egy bűnözőt végig kísérjék a városon mindenki elé állítva megszégyenítés eszközéül, végül pedig kivégezzék? Talán valamit félreértettünk? Miért nem tesz valamit? Miért nem lép közbe Isten? Hát, ha Isten Fia, akkor ez nem történhet meg vele?

Gondolataik annyira ezen a területen mozoghattak, hogy nem tudták felfogni mi is zajlik le körülöttük. Mi sem vagyunk különbek, mert sokszor mi sem értjük Isten dolgait. Hányszor tesszük fel a kérdést, hogy Isten ezt vagy azt miért engedi meg. Szerintünk Istennek közbe kellene avatkozni, de Isten semmit nem tesz. Engedi, hogy az események, a nyomorúságok, a betegségek, a halál és még ki tudja mennyi minden bekövetkezzenek. Miért?

húsvét4Aztán véget ér a keresztre feszítés diadalmas emberi tette. És nagy csend következik be. Ünnepre készül a város, mindenki hazamegy, mint aki jól végezte dolgát, be akarja tartani a törvényt. Teljes a csend a város utcáin. Ünnepre készülnek. Na és mi van a szívekben? Ott benn vajon mi játszódik le? Ott is csend van? Másokat ugyanis be lehet csapni, csak magunkat nem tudjuk. Különösek vagyunk mi emberek. Amikor már a dolgok lezajlanak, még azután is ott jár az agyunk. Gondolatainkban dübörög az adrenalin. Az események nem érnek véget. Újra meg újra lejátszódnak a dolgok bennünk.

Így indultak rejtekhelyeikre a tanítványok is. Telve félelemmel, reménytelenséggel. Lezá-rult bennük egy időszak. Mindennek vége. Mi értelme volt az egésznek. Egy teljes napig eze-ken gondolkozhattak. Micsoda nap!? Semmit nem értenek. Fülükben ott hallják még az előző nap eseményeit. Újra meg újra lejátszódik előttük a borzalmas tragédia. Szemeiket nem merik becsukni, mert szinte látni vélik a tömeget hömpölyögni a Golgotára. Visszacseng bennük a „feszítsd meg!” üvöltő hangja, kalapács szörnyű csattanása. Azt, aki csak jót tett, aki  mindenkin segített, így végzi. Ez hihetetlen! A történelem legtragikusabb eseménye. Isten pedig hagyja, hogy ez bekövetkezzen és lejátszódjon e viharvert csapat életében. Most a gyász ideje van. Életük egy korszakának a lezárása történik, és ez annyira nehéz. Milyen nehezen tudunk mi is lezárni magunkban dolgokat. Egyszerű földi események lezárása is mennyire megviseli az embert. Itt pedig minden összeomlik. A tanítványok mindent elveszítettek. A Mestert, akiben ennyire hittek, akihez ennyire kötődtek. Az elképzeléseik, a reménységük, az ószövetségi beteljesedés gondolata… na, de ez már mind a múlté. Isten pedig nem avatkozott közbe akkor sem, és most e nagyon csendes napon sem. Mert mit is mondott Jézus?

Márk 10,33-34     “Íme, felmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfia átadatik a főpapok-nak és az írástudóknak, halálra ítélik, és átadják a pogányoknak, kigúnyolják és lekö-pik, megkorbácsolják és megölik, de három nap múlva feltámad.” – csakhogy ezekre már nem emlékeznek. Pedig beteljesült. Jézus tudta, hogy miért jött. Emberré lett, és szolgai formát vett fel, megalázkodott egészen a keresztfáig. Nem a véletlen eseménye volt az, ami történt. Több volt ennél, mert a helyettes áldozat báránya ment a keresztre. Isten előkészítette az utat, de mi nem értettük és ma sem értjük. Pedig helyettem meghalt Ő, az Isten Fia. Meg helyetted is meghalt Ő, az Isten Fia. Ő volt az a Bárány, akinek a vére az Isten elé került engesztelésül.

Ebben az állapotban éli az emberiség az életét ma is. Sok embernek nincs húsvétja. Per-sze nagypéntekje sem. De amikor az életében események sorozatai következnek be, akkor Istent okolja. Pedig Istent rendre kihagyják az életükből. Várnák ők, hogy Isten valamilyen úton, módon közbeavatkozzon, de Ő nem teszi meg ezt. Krisztus nélkül élni a legborzalmasabb állapot. A tanítványok megtapasztalása, személyes mélységeink, hadd juttassanak oda a kereszt tövéhez. Ébredj rá, kedves olvasóm az állapotodra. Mert ebből a mélységből csak Isten képes kiemelni. Ő pedig azért küldte le Fiát, hogy megkeressen a legnagyobb mélységben.

Nagyszombat után felvirradt húsvét hajnala és már kora reggel egy különös hír kap szárnyra. Előbb csak halkan merik mondani, csak néhányan értesülnek róla, de aztán egyre többen és egyre többen. Egyre hangosabban és egyre hangosabban évtizedeken és évszázadokon át hangzik és mondják: Krisztus feltámadt! Valóban feltámadt!

Tóth Zoltán

Comments are closed.